Amikor már második hete próbáltál kijönni a kemo utóhatásaiból, kicsit aggódtam, de azt gondoltam, ha legyűrted a szeptemberi műtét borzalmait, ezt is le fogod. Tudod, hogy nem lett volna szabad hagynod a műtétet, igaz? Azt hiszem, te is rájöttél, amint felébredtél az altatásból. A sebészed vágni akart, és érdekes esetet publikálni, ezért a szemedbe hazudott, te pedig elhitted, amit mond, mert bíztál benne.
A januári borzalom már szinte kegyelemdöfés volt az elmúlt négy hónap után. Mondtam, hogy nézesd meg a fehérvérsejtjeidet és azt mondtad, folyamatosan nézik. Az utolsó üzeneted három nevetős emotikon volt, 17 órával később pedig már nem éltél.
Másnap délelőtt bementünk elintézni a papírmunkát. Kérték, hogy egyezzünk bele a boncolásba, mert nem értik, mi történhetett, semmi jel nem utalt egy ilyen kimenetelre. Én cserébe ragaszkodtam ahhoz, hogy láthassalak, holott a COVID miatt ez elvileg tilos volt. Olyan abszurd volt a halálod gondolata - máig az -, hogy attól féltem, ha nem látom a saját szememmel, később nem fogom elhinni.
Nagyon pici voltál, de nagyon békés. Látszott, hogy nincsenek fájdalmaid; hónapok óta először nyugodtan, mélyen aludtál. Zokni volt a lábadon, hogy ne fázzál. Megfogtam a csuklódat ott, ahol a pulzusodnak kéne lennie. Megsimogattam a homlokodat, aminek melegnek kellett volna lennie. Addig néztem az arcodat, amíg elhittem, hogy te már nem vagy ott. Bevittük a plüssmacit, amit még Balázstól kaptál. Zoli is, én is megölelgettük, mielőtt melléd került, így mindenki illata benne volt.
Amikor hazajöttem, az első dolog, amit az asztalodon megláttam, az EESzT jelszavad volt. Gondolkodás nélkül töltöttem le az elmúlt tíz nap összes leletét. Tudni akartam, mi történt, hogy nem szenvedtél-e az utolsó óráidban. Fájdalmas részletességgel írták le a január 30-án történteket, de megnyugodhattam, nem voltak fájdalmaid. Az aznapi vérvétel részletes eredménye csak a halálod után készült el, így én már láthattam, amit az orvos, akivel beszéltünk, még nem tudott: a procalcitonin szinted 12 volt. Szeptikus sokkban voltál, a májad és a veséid napok óta nem működtek, és ezt a szíved sem bírta tovább. A hivatalos jegyzőkönyvben persze nem ez állt, hát hogy venné az ki magát, ha egy onkológiai centrumban a betegek szepszist kapnának?!
Ma lenne vége a kezeléseidnek. Hallani sem akartál arról, hogy miattad lemondjuk a februári utat. Annyira el akartál jutni álmaid szigetére, én pedig annyira meg akartam mutatni mindazt, ami neked tetszett volna: a kertben szabadon kiültetett és hatalmasra növő krotonokat, a kerti pálmafákról frissen szedett és felszolgált kókuszt, a kis piros madarat, az óceán hihetetlen színeit, a parton lukakban hűsölő óriási rákokat. Meg akartam mutatni, miért lettünk a kreol konyha szerelmesei, szerintem te is imádtad volna. Azt akartam, hogy ott legyél, amikor Gáborral újra kimondjuk a boldogító igent, hogy gratulálj, amikor svájci állampolgárok leszünk. Azt akartam, hogy újra ehesd a kedvenc ételeidet, ihass kávét, egyáltalán, érezhesd a kedvenc ízeidet. Megszakad a szívem, amikor arra gondolok, hogy nem vagy, hogy nem leszel többé, hogy soha nem láthatlak, ezért inkább nem gondolok rá, teszem a napi dolgaimat, egyik lábam a másik után, és úgy teszek, mintha az élet menne tovább. Mintha még itt lennél. Mintha a ruháid nem lennének bezsákolva. Mintha nem azt válogatnám a lakásodban, hogy mi az, ami abszolút kidobandó, mi az, ami esetleg még kellhet, és mi az, amire még biztosan szükség van. A szekrények szépen ürülnek, lassan minden eltűnik. A kedvenc sapkádat és a kabátodat kivéve, ami úgy van felakasztva a gardróbban, mintha bármelyik pillanatban bele akarnál bújni. Ezeket nem tudom eltenni, egyszerűen nem megy.
